A király fekszik a mezőn,

s ahogy álmában forgolódik, 

fűből font koronája simítja a haját.

A fű az udvari suttogója.
A hajnali harmat erősíti

azt, ami majd újra útjára indítja.

És a sétáló király azon a reggelen,

meglátva egy pompás sapkás bojtorjánt az út mellett,

úgy rúgja, mintha a bolondja lenne. 

De mikor kinyitná a száját,

hogy énekeljen valamit az úton,

hüvelykujjával mérget vakar ki a füléből.

Hangjának árnyéka,
mit maga elé vetett
meghatározott minden részletet.