Bogáncs
Mária Rázusová-Martáková
Ott egy bogáncs a mezőn,
ágán ül egész nap őrt,
búbjából durván merednek szuronyai.
Csak a szél jár hozzá néha,
apró csevelyre a léha,
s az esőcseppek vándorai.
Ezért búsul a bogáncs
nincs már kedve élni tovább:
"Ó, az arcom senkit sem vonz itt!
Most, mint tavaly
minden elkerült hamar…
A magánynál szörnyűbb vég sincs!”
De nézd csak, mi történt?
Eltelt egy kis idő röpkén,
s a tüskék közül bimbó bukkan elő…
Egyszer csak - csodák-csodájára -
egy igazi, élő szála,
kinyílott virága a bogáncsnak.
Meglátta hamar a virágot egy méh,
hívta is a dongót még,
hogy tort üljenek rajta. Mily lakoma!
A bogáncs csak nézi,
megérti, hogy mekkor öröm éri:
“Magányomnak vége! Kinyílott egy csoda!”
Bodliak
Mária Rázusová-Martáková
V poli bodliak stojí
jak stráž na postoji,
z hrubých listov trčia ihly bodákov.
K nemu len tak v letku
chodí na besiedku
iba vietor a vše dáždik z oblakov.
Preto bodliak smúti
a žiť nemá chuti:
„Ach, moja tvár nikoho sem nezláka!
Teraz ako vlani
všetko sa ma stráni…
Samota je strašný údel bodliaka!“
Ale čo sa stalo?
Prejde času málo,
a tu puk sa vynorí z tých bodákov…
A raz – div nad divy –
kvet sa pravý, živý
rozvil tam a zaskvel krásou storakou.
Videla kvet včela,
zavolala čmeľa,
sadli na kvet. Ej, bola v ňom hostina!
A bodliak sa díva,
veľkú radosť skrýva:
„Už som nie sám! Vitaj, moja rodina!“
Fehér tél
Mária Rázusová-Martáková
Felszökkent a szél a magas égig,
nehéz felhőt vonszolt zsákjában végig.
Kicsit repült az országban,
lyukat vájt a dunna sarkában.
és parancsolta: „Gyerünk, pehely, vígan ki innen!
Borítsd be a földet, fesd egészet fehér színre!”
Fehér borítja a világot,
éjjel-nappal hóvirágok:
mezőn, erdőn, mindenütt
a sokaság elterült.
És amikor reggel felkelt a nap,
mindennek fehér sapkája akadt.
Zaj, zsivaj! Gyerekek rohannak ki
otthonukból a dombra:
Ó, szánkózni jobb mint a forró kályha foka.
És odakint, az egész völgyben alant,
hegyek-mezők fehér paplan alatt alszanak.
Az utakon holló kóvályog magába,
nyomot váj a hóba fekete csapása.
Tavaly még, mint úr, vadászott szerteszét,
most mint koldus: “jut-e nékem még estebéd?”
„Nem kapsz madarat, se macskát,
böjtölj csak!
Gyere, ha disznót vágnak a gazdák,,
a vendég egy falatot mindig kap!”
Így hát a holló tavaszig csak járja,
élelmet keres a határban az árva.
S majdan ha kibújik az első hóvirág,
a fekete holló visszatér, akár a napvilág.
Biela zima
Mária Rázusová-Martáková
Skočil vietor po vysokú oblohu,
doteperil ťažkú chmáru v batohu.
Polietal po kraji trošku,
potom spravil dieru v rožku
a rozkázal: „Von sa, páper, veselo!
Pokry zem a premaľuj ju na bielo!“
Zapadá svet bielym snehom
deň aj noc:
v poli, v hore, všade je ho
moc a moc.
A keď slnko ráno vstalo,
všetko biele čiapky malo.
Krik, šum! Deti z domu bežia
na kopec:
Oj, sanica vždy je lepšia ako pec!
A tam vonku, hore celou dolinou,
polia, hory spia pod bielou perinou.
Po cestách sa havran tára,
stopy nôh do snehu vbára.
Ako vládca lovil vlani krížom-kráž,
teraz chodí po žobraní: “Čo mi dáš!“
„Nedám vtáčka ani máčka,
len sa posť.
príď, až bude zabíjačka,
budeš hosť!“
A tak havran až do jari
hľadá živnosť po chotári,
a keď biela snežienka sa vynorí,
čierny havran zas uletí do hory.