Sasok szárnyaltak a Tátra ormai alá,
alattuk a hegyek, völgyek és a rónaság;
átrepültek a Dunán, mi vízben oly terebély,
megpihentek a szláv tenger peremén.

A Duna zúg, s a hold holdat követ:
felette szikár vár nyomja a súlyos követ.
Alatta a római cár tábort vert:
sátrak tengere fehérlik távol lent. 

Tábor szélén a cár fészkel arany trónuson;
körötte őrei, hűséges gárda tornyosul;
s a cár előtt apró kíséret áll:
idegen vitézek, mind páncélban vár.
Hajuk fehérlő fonatja öleli nyakukat,
kék szemeik vizslatják az őrt, s nagyurat. 

Magosak mint a fenyőfák, erősek mint sziklák,
egy méhből vélik őket, akik csak látják.

Gyönyörű föld - végeit a Duna öntözi,
s a Tátra sziklás fallal szalagként kötözi:
Az a föld, a büszke hegyek, termő Morvaország:
az ő hazájuk, itt leled régi dicsőség fiainak honát.
A szlávok családja küldte őket, fenséges tanácsból,
üdvözlettel érkeztek a római császárhoz.
Nem koppan a homlok, nem borulnak lábhoz a földig:
szláv föld rabszolgát nem ismer, ki porban csúszik végig,
inkább Isten ajándékait hozák, kenyeret és sót,
s eképpen kérnek a cártól bátran megannyi jót:
“A szlovák népek, papságunk s a vének,
általunk üdvözülnek dicső cár téged!
A föld, amelyre seregeddel lépni készülsz,
a mi földünk, mit Isten nekünk adott fizettségül.
Nézd: határait itt a hatalmas Duna öntözi,
s amott a Tátra sziklás fallal örökkön öleli.
És áldott e föld! Dicsőség Istennek a mennyből,
munkánk gyümölcseként adá részünket a kenyérből.
Nem szokásunk karddal betörni idegenhez mint vad,
a szláv saját földjén vet, s csak sajátján arat,

mástól sem vár többet. De amikor idegen kéz
kopogtat az ajtónkon és földünkre lép:
Akárki is, közel legyen vagy távol:
Éjjel-nappalon, Isten asztalán ajándék vár ott.
Az igaz írás, mit Ő adott nekünk, szlávoknak:
csak az igaz Úr akaratának engedj, sose másoknak.
Embernek nincs akarata mások felett közöttünk:
szentül hisszük: Szabadságot s dicsőséget öröklünk! -
Gyakran támadta szép hazánkat idegen bestia:
zöldellő síkságinknak sivataggá kellett válnia;
hamuvá lettek városok: és szegény népünk,
nyomorban, idegenek rabigájába térült. 

A büszke bitorló már lódít, hogy akaratát
örökre gyakorolja e szláv hazán,
s éltünk keménységgel, de ő csak éltette faját!
Isten jó napot adott nékünk, s összetörtük az igát.
És akik kegyetlen vassal uralkodtak rajtunk,
hol vannak? - Mi állunk; de ők elestek akkor. -

Mert - korok tanúsítják - sorsszerű végzetből,
ez vagyon megírva a szláv népekről:
Föld, melyet az ég adott a szlávoknak,
s sírhantja lesz minden betörő gyilkosnak. -

Nos, mondd hét nekünk, cár! Kezed mit ád:
benne vagyon kard vagy mirtuszág?

Ha karddal jössz: Cár! Nekünk is van kardunk,
s tudod, jól forgatjuk, ha eljön a mi harcunk;

ha békével, ég és föld ura is üdvözöl téged,
jobban, mint ahogy előtted hajlunk mi meg. -

Isten ezen ajándékai a mi kegyelmünk jele is;
hálából adjuk nektek: hálaként fogadjátok ti.”

A cár nem fogadta Isten ajándékát, komor az arca.
büszke álarca mögött ott lapul a sértett harag.
És az arany trónusáról rájuk lenézve
szólt szája a hírnököknek ekképpen: 

“A hatalmas úr, kinek Isten e földet adta
és nemzetek sorsát dönti el akarata:
ez az úr parancsolja: Szlávok! Nézzetek körül:
e világban találtok vajon olyat a népek közül,
mely láncait eldobta, s elkerülte a pusztulást
ha megtagadta Róma zászlajának uralmát. 

Hajtsátok le fejetek - Gyönyörű síkságok,
őseitek földjét más népnek kínálom. 

S lázadó véretek Rómát szolgálja majd,
őrizzék nyájakat, s szántsák a földet alant.
Vitézetek a mieink oldalán fognak állni,
velük védjük meg majd Birodalmunk határait. 

És ki nem veti parancsaimnak alá magát,
jajj annak! Fejére hozza a kegyetlen halált. 

Tudd, Róma ura vagyok, s a világot Róma uralja:

Császári akaratom ez, vésd bosszúsan tudatba.”

Mennydörög a büszke cár, mennydörög ülve trónusán,

de a szlávok nem félnek e büszke szavak hallatán.

Hajj, ám e nép vére vadul tódul,
és a hős a cár szemébe néz zordul;

szeméből mennyei villám izzott,
a kéz kinyúl, s a páncélba csapott;
a szívük összefonva dobot vert;

szájuk szörnyű visszhangként feleselt:

“Halál rá!” - üvölték a szláv vitézek azonnal 

fényes kard csillant meg minden marokban:

“Halál rá!” - kiáltják, s a cárra veték magukat:

Ím a szláv bosszú, omlik Róma büszke trónusa.

Nos, bizonyítsd, most van-é annyi erő kardodban

mint büszkeség, mit cári ajkaid mondottak. -

De ő nem! - alantas lélek féli a páncélt:

és itt igazak állnak ki a szabadságért. - 

Félelemtől sápadtan a cár őrei közé ugrott:

aranyos trónusa pedig már a porba hullott;

majd kardjukkal törék előre magukat a szlávok

s minden hős után elesik egy cárhű álnok.

Zengtek a trombiták, fegyverbe hívtak:
Felállt a tábor, csapatok felsorakoztak;

és sereg-sereg után röppen büszkén csatába,

ahol szláv fiak avatkozék a cárért egymás harcába.

Sűrű porfelhő gomolyog át a mezőn,

A föld dobogástól remeg, morajlik az ég-legelő. -

És családunk, a szláv katonák, 

már körülfonták - gyilkosok köré zárták.

Száz kard csillan minden bátor fej felett,

de a szláv nem számolá réten az ellenséget, 

hanem öl. - Hajj, halál rá! Népem gyermeke,
aki lopakodva nyúl, hogy szabadságod elvegye:

és mikor harcban lelkedet adnád ha jő e gyarlóság:

Meghalsz, tán hasztalan, de jobb mint a szolgaság. 

A csata forr, s a miénk már felülkerekedék:

tudja, hogy Róma hatalma alatt nem törik e kerék:
hazudj, testvérem, ha csak csatában bukhatsz el, 

akkor hulj előttem, ahogy azt egy vitéz érdemli meg.

És a szlávom még utoljára egyszer tekintetét

a széles síkságokra, távoli földekre veté.

Ott, azokon az ormokon, pislákolnak a szürke tornyok,
melyekben az ősi szláv védelem szüntelen honol.

Szent liget, százesztendős zöldellő hársfák, 

az istenek titkon ölelik templomait át. 

S a folyó felett egy fehér ház, benne a szeretett család,

és az üde mezőn szent halmokban pihennek nagyatyák:

nagyatyák, akiknek egykor egy nép várta tanácsát,
kiknek vad gyilkosok karddal űzték el gondolatát. 

Már rég fekete föld borítja hamvaikat,
de a neveik még élnek a nép dalaiban. 

És letűnt korok dicsősége legyezte a hőst;

lelkét pedig a szent tűz emésztette föl, 

s jobb kezében félelmetesen lengedez a kard;

villám lelé a gyilkost, halált hozó mennykő lecsap. 

Törött lándzsák reccsennek, viselt pajzsok csengenek,

és a büszke római sisakok porrá lesznek. 

Népünk is haldoklik, odavesznek, de győztesként!

Semmilyen seb nem csalogat szájukból fájó üvöltést, 

büszkén ontják hű vérüket e végzetes síkságon:

óh, egy nemzetért elesni - oh, ez nem fájdalom. 

És lassan elcsendesül a csata: szörnyű a vihar ereje
mely elpusztította önnön vad dühe.

- S hol vannak mieink, kik legyűrték a nagy Rómát,
mert a szlávok nyakára csellel tette vaskos lábát: - 

Hol valák mieink? - Hejj, Tátra, fényes sasok anyja!

Gyermekeid vissza sosem térnek arra. 

Miért! Véresek a partok a hatalmas Duna felett:

Ott fekszik vérbe fagyva minden gyermeketek.

Nem maradt, ki hírt hozzon véreinek haza:

Testvéreitek szent harcban értünk az életét adta. 

De mindegyikük hősi ágyon nyugszik már, 

bitorlók sírhalmán, mit a mi örök kardunk zár. 

Már nem él, de még mindig fenyegető a sápadt arc,

merev kezéből sosem csorbul ki majd a kard. 

S a csatatárén a cár lesütvén szemét csak áll:

És mi lészen? - holtukban is fél a szlávoktól tán? -

Nem, csak látja ottan lélektelen hordáit

szégyenletes volna győzelmi tort ülni szolgáin. 

Hát pusztulj, pusztulj örök szégyenben, aljas lélek,

aki jó népem szabadságát rabolná éppen. 

De dicsőség koronázza meg azok örök nevét,
aki szent áldozatul adá magát a nemzetért. 

Halál rá! - végezz vele! népem gyermeke,

aki lopakodva nyúl, hogy szabadságod elvegye:

és mikor harcban lelkedet adnád ha jő e gyarlóság:

Meghalsz, tán hasztalan, de jobb mint a szolgaság.